A Szentlelket olyannak kell megismernünk és hinnünk, amilyennek maga mondja magát. E szerint ő nem a harag és rettentés Lelke, hanem kegyelem és vigasztalás Lelke. Így az egész Szentháromság csupa kegyelem. A Fiú azzal vigasztal, hogy könyörög a Szentlélekért, az Atya meg azzal, hogy adja a Szentlelket, a Szentlélek pedig maga a Vigasztaló. A keresztyéneken tehát nincs harag, fenyegetés vagy rettentés, hanem csupa szívélyes szeretet s édes vigasztalás égen-földön. Miért? Hát azért - mondja ő - mert tömlöctartótok és hóhérotok úgyis elég van, aki rettentsen és gyötörjön benneteket.
A Szentlélekről tehát azt kell tanítanunk, hogy Vigasztaló. Ez a módszere, tiszte és tulajdonsága. Önmagában való isteni lényéről ne vitatkozzunk. Istenségére nézve a Szentlélek az Atyától és Fiútól elválaszthatatlan isteni lényeg. Számunkra azonban Vigasztaló a neve. A Vigasztaló pedig az, aki a megszomorodott szívet Isten iránt megvidámítja; jókedvre derít, mert hiszen arról biztosít, hogy bűneink meg vannak bocsátva, a halál meghalt, az ég megnyílt s Isten ránkmosolyog. Aki e meghatározást jól megragadja, annak máris nyert ügye van, hiszen égen-földön csupa vigasztalással és örömmel találkozik.
http://www.evangelikus.hu/lelki-taplalek/napiige
Lelki útravalónk Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének című kötetéből való.
